ZEN
Minden élet mulandó. Mégis a létezés örök.
Amikor lényünk esszenciája, a mi tényleges igazságunk belép a testbe egy szellemlény (Gandharva) formájában, akkor születés által keletkezik lényünknek az a kifejezési formája, amit általában életnek nevezünk. Ez az utazás az anyagi világegyetemben bizonyos általánosan érvényes szabályok alá van vetve. Világunk jellegzetes vonása minden élet mulandósága. A mi tapasztalati szintünkön minden élet a születéssel kezdődik és a halállal ér véget. Tapasztalatunkban ez a körülmény azonnal fájdalmas, és ebben sokrétűen megnyilvánul. Minden - tényleg minden - élet törekszik, változik, megbetegszik, öregszik és elmúlik - még akkor is, ha az örökkévalóságban metafizikai szinten alapvető halhatatlanság ettől érintetlen marad. Következésképpen nem tagadhatjuk a mulandóságnak ezt a megnyilvánulását, hanem inkább tudatában lehetünk annak, hogy szellemünk révén behatolhatunk a "valóságba", hogy azt végül legyőzzük. A nirvána, mint az állandóság szimbóluma, amely többé semmilyen változásnak nincs kitéve, véleményem szerint a belső középpont felismerésében és nem a világ törvényeinek tagadásában valósul meg. Minden életben van egyrészt érés (a tudatosság növekedése formájában), másrészt hanyatlás. Ezeknek a mechanizmusoknak a felismerésében, ennek az "igazságnak" az átélésében rejlik a határtalan derű motívuma. A "valóságunkban" rejlő mechanizmusok békés felismerése képezi az alapját a leküzdésüknek. Ezt általában a teremtés rendjébe vetett bizalommal érjük el - ami viszont a derű okozója. A saját, a kozmoszba ágyazott létünk szemlélésének további következménye az élet megtapasztalásának fokozatosan változó fokú figyelmessége a mi szintünkön. Mit jelenthet mindez számunkra a gyakorlatban?
Mindannyian derűsen, békésen és nyugodtan felismerhetjük, hogy bolyongásaink egy magasabb és átfogóbb rend alkotóelemei, és így közvetlen hasznot húzhatunk a mindennapi megtapasztalásunkból. Továbbra is felismerhetjük, hogy minden élet egy közös forrásból ered, és ez türelemre és szelídségre vezethet bennünket az egymással való bánásmódban. Ezen érzelmek felismerésével megtapasztalhatjuk belső békénket, és formálódhatunk toleráns, barátságos és jóindulatú lényekké. Ezáltal általában lehetőségünk nyílik arra, hogy megtapasztaljuk, hogy lényünk derűs, és felfedezhetjük az egykedvű együttérzés örömét. Közös eredetünk felismerésével tudatos megtapasztalásunkban hála alakul ki, és a szorongás, az elhagyatottság és a magányosság érzései leküzdhetők. Még ha időnként úgy tűnik is, hogy elhagyjuk a magunk számára megtalált igazság útját, az egyszer már meghozott döntésünk, hogy uraljuk lényünket, mindig visszavezet bennünket az egyszer már választott ösvényünkre. A saját folyamatos változásunk felismerésének ez az erénye tapasztalatom szerint hatékonyabb és belátóbb, mintha csupán apáink erkölcsi elképzeléseit követnénk (bár ezek általában indokoltak). A béke leginkább akkor keletkezik bennünk, ha megkérdezzük magunkat lelkünk egyéni szükségleteiről, majd követjük azokat.
A saját belső középpontban való megnyugvás azt jelenti, hogy egyéni utakat követünk, és a személyesen felismert igazságot követjük, még akkor is, ha az utunk során változik. Egy gyakorlati út, amelyet itt bejárhatunk, a saját mulandóságunk elismerésében rejlik. A buddhista tanításokban nagy jelentőséget tulajdonítanak a halál meditatív vizsgálatának. Ez a gyakorlat nagyon értékes lehet a mulandóság tudatosítása szempontjából, de ezen a szinten nem változtatja meg egyetlen élet elkerülhetetlen végét sem.
Az, hogy tapasztalataink több vagy kevesebb fájdalommal vagy békével járnak-e, nagyban függ a dolgokhoz való hozzáállásunktól. A szellem a mi lényünk ura, és rajtunk múlik, hogy meg akarjuk-e ragadni a sors ujjmutatóit, és a gyakorlatba ültetjük-e őket. A születés, az öregedés és a halál természetes folyamatok és állapotok, és a leélt élet csak egy állomás a végtelenbe vezető örök utazásunk egyik állomása.
